A valaha volt legradioaktívabb ember vígan élt az átlag sugárzás 446-szorosával
1945 májusában Albert Stevens kaliforniai szobafestő hihetetlen balszerencse-sorozata azzal kezdődött, hogy gyomorrákot diagnosztizáltak nála, és azt mondták neki, hogy hat hónapja van hátra.
Bár ez már önmagában szörnyű, még ennél is volt lejjebb. Az előző évben a Manhattan terv során a tudósok kezdtek aggódni a plutónium kezelése és az emberre gyakorolt hatása miatt, és azt javasolták, hogy “a lehető leghamarabb indítsanak programot a plutónium testben való lefolyásának nyomon követésére”.
Stevens szerencsétlenségére a projektben dolgozók akkor szereztek tudomást róla és és a nem létező halálos rákjáról, amikor pácienseket kerestek az első emberkísérletekhez. Stevens, akit a CAL-1 betegnek jelöltek, a kísérletek során a legmagasabb sugárzási dózist kapta, plutónium-239 (0,75 mikrogramm) és plutónium-238 (0,2 mikrogramm) keverékét. Azért a plutónium-238-ra esett a választás, mert nagyobb aktivitása miatt könnyebb volt nyomon követni és elemezni, számol be az IFLScience.
Mivel egy év elteltével sem jelentkezett újabb rákos megbetegedés, orvosai úgy vélték, hogy Stevensnek valójában jóindulatú gyomorfekélye van. Ez azt jelenti, hogy egy egyébként egészséges férfinak adták be a legnagyobb összesített sugárdózist, amelyet ember valaha is kapott. Valójában ez többszöröse volt a plutónium tankönyvekben leírt halálos dózisának.
Nem is tudta, mi történt vele
Stevenst persze nem tájékoztatták megfelelően arról, hogy mi történt vele. Ha közölték is vele, hogy sugárzást fog kapni, nincs bizonyíték arra, hogy beleegyezett volna.
Amellett, hogy etikátlan volt, a Stevensnek adott tájékoztatás hiánya gyakorlati problémákat okozott az orvosoknak, amikor el akart költözni a területről. Annak érdekében, hogy továbbra is nyomon követhessék a szervezetében lévő sugárzási szintet, az orvosok úgy döntöttek, hogy havi 50 dollárt fizetnek neki, hogy a területen maradjon, és továbbra is adjon székletmintát.
Figyelemre méltó, hogy annak ellenére, hogy Stevens az átlagos élethosszig tartó plutóniumterhelés 446-szorosát kapta, még 21 évig élt, és 79 évesen szívbetegségben halt meg. Dr. Joseph Hamilton, aki kísérletezett Stevensszel, 49 évesen halt meg leukémiában, amelyet valószínűleg a munkája során kapott sugárterhelés okozott.
Érdemes elolvasni:
