Kevés olyan gyötrelmes és szívszorító történet van, mint a Nazino-szigeté, amely éhezők viadalának felel meg. Egy távoli szibériai előőrs, amely Sztálin rémuralmának egyik legborzalmasabb fejezetének színhelye lett. 1933 nyarán ez a kietlen sziget epikus méretű tragédia szemtanúja volt, amikor a szovjet hatóságok gyakorlatilag megrendezték az éhezők vidalát. Telepeseknek bélyegzett foglyok ezrei maradtak magukra a túlélésért folytatott brutális küzdelemben.
A Nazino-szigeti gulag eredete az 1930-as évek elejére vezethető vissza, amikor a Szovjetunió arra törekedett, hogy növelje népességét és megművelje a megműveletlen földeket Szibéria és Kazahsztán hatalmas kiterjedésű területein. Genrikh Yagoda és Matvei Berman, a titkosrendőrség, illetve a Gulag-rendszer vezetőinek irányításával tervbe vették, hogy emberek millióit deportálják ezekbe a távoli régiókba, hogy ott a kolhozokban dolgozzanak.
E terv végrehajtását brutalitás és az emberi szenvedés iránti közömbösség jellemezte. A visszaállított belső útlevélrendszer segítségével a rendőrség az egész országban összeterelt mindenkit, akit nem produktívnak vagy nemkívánatosnak tartottak, függetlenül ártatlanságától vagy bűnösségétől. Ezreket deportáltak olyan városokból, mint Moszkva és Leningrád, vonatokra, majd távoli, barátságtalan vidékekre tartó uszályokra terelték őket — írja a RFERL.
Nazino tragédiája, éhezők viadala
A Nazino-sziget a maga mocsaras terepével és forráshiányával nem volt alkalmas a foglyok beáramlásának elviselésére. Megérkezésük után a telepesek éhezéssel, betegségekkel és erőszakkal találták szembe magukat mind fogolytársaik, mind az őket felügyelő őrök részéről. Mivel nem voltak eszközeik a föld megműveléséhez, és nem találtak menedéket a zord időjárás viszontagságai elől, kétségbeesett intézkedésekhez folyamodtak a túlélés érdekében. Így kezdődhetett meg az éhezők viadala.
6700 foglyot deportáltak az Ob folyón fekvő szigetre, akikből többen csak szerencsétlen civilek voltak. A sziget benépesítésének terve több logisztikai problémába ütközött, amin az eszközök és az étel hiánya egyáltalán nem segített. A foglyok pusztán pár zsák lisztet kapta a túléléshez. Az első 13 hétben 4000-en haltak meg az éhezők viadalában.
A helyzet gyorsan kicsúszott a kezükből, és a kannibalizmus, a gyilkosság és a kétségbeesés rémálmává vált mindössze 1 hét után. Bandák alakultak, amelyek a közösség gyengébb tagjait kizsákmányolták, és minden értéket, köztük az aranyfogakat is eladták élelemért. Az őrök kenyérdarabkákat dobáltak az éhező tömegek közé, saját szórakoztatásukra erőszakot és káoszt szítva. Természetesen az őrök mindenkit lelőttek, akik megpróbálták elhagyni a szigetet, hogy megússzák az éhezők viadalát — írja a The Collector.
A Nazino-szigeten zajló kegyetlenkedésekről szóló jelentések ellenére a hatóságok alig léptek közbe. Ehelyett inkább még több foglyot küldtek a szigetre, súlyosbítva az amúgy is szörnyű helyzetet. Csak, amikor a gulágot végül bezárták, és kiderült a borzalmak igazsága, kezdtek lépéseket tenni.
A nazinói tragédia utóhatásaként több ezer halottat találtak, holttestüket a sziget magas füvei között szétszórva. A túlélők, ha elég szerencsések voltak ahhoz, hogy életben maradjanak, bizonytalan jövő elé néztek más munkatáborokban. A Nazino-szigeten a szenvedés valódi mértéke évtizedekig rejtve maradt, eltemetve egy olyan rezsim archívumában, amely igyekezett kitörölni bűneinek emlékezetéből.
Ezeket a cikkeket is érdekes elolvasni:
