A HUN-REN beszámolójában megjelent minden idők legátfogóbb genetikai kutatása a népvándorlás kori Kárpát-medencéről. A Science Advances folyóiratban publikált tanulmány 296 emberi csontváz DNS-vizsgálatán alapul, és olyan kérdésekre ad választ, mint hogy kik voltak az avarok, hogyan érkeztek a magyarok, és mi történt azokkal, akik már korábban itt éltek.
Őslakosok és vándorlók
A kutatás alapján a honfoglalók nem üres földre érkeztek. A térségben már több száz éve élt egy vegyes, részben bronzkori eredetű, részben kelet-európai gyökerű lakosság, amelyet az avarok egészítettek ki. A most vizsgált csontmaradványokból az is kiderült: az avarok zártan éltek, alig keveredtek a helyiekkel, míg a magyarok gyorsan beolvadtak, és talán épp ez segítette őket a túlélésben.
A genetikai kapcsolatok alapján úgy tűnik, hogy a 7. századra az avar közösségek házasodási szokásai megváltoztak: zártabbá váltak, és a Dunántúl, valamint az Alföld lakossága is elkülönülten fejlődött egymástól. A 10. század elején megfigyelhető a honfoglaló magyarok tömeges megjelenése az Alföldön, majd a század második felében fokozatosan elterjedtek a Dunántúlon is.
Ebben a második hullámban nemcsak a honfoglalók, hanem az alföldi ‘őslakosság’ egy része is nyugatra költözött. Ezzel párhuzamosan olyan zárt helyi közösségek is elkezdtek keveredni, amelyek akár több évszázadra visszanyúló helyi gyökerekkel rendelkeztek.
Honfoglaló magyarok
A honfoglaló magyarok viszonylag kis létszámban érkeztek a Kárpát-medencébe, de hamar kapcsolatba kerültek az itt élőkkel. A genetikai vizsgálatok szerint már az első generációk is keveredtek a helyi lakossággal, vagyis nem külön zárt közösségként éltek, hanem gyorsan beilleszkedtek. Ez a nyitottság hozzájárulhatott ahhoz, hogy a magyarok tartósan megvessék a lábukat a térségben, és hosszú távon is alakítsák a helyi népesség összetételét. A kutatók szerint a honfoglalók DNS-e máig kimutatható a térség lakóiban, mert nem zárkóztak el a keveredéstől, hanem részévé váltak a helyi társadalomnak.
A kutatás eredményei nemcsak az avarok és a magyarok eltérő társadalmi berendezkedésére mutatnak rá, hanem segíthetnek megérteni azt is, hogy miért éppen a magyarok tudtak hosszú távon fennmaradni.
Érdekes felfedezés, hogy a magyarokhoz köthető személyek már a honfoglalás előtt is megjelentek a Dunántúlon. A mai Zalavár-Vársziget (egykori Mosaburg), amely a 9–11. században fontos hatalmi központ volt, egy olyan férfi maradványait rejtette, akit genetikai vizsgálatok alapján a korai honfoglalók közé soroltak.
A kutatók szerint az illető valószínűleg az Urál környékéről származott, és 870–890 között élhetett a térségben. Ráadásul rokonságot is kimutattak közte és egy másik, az Alföldön eltemetett 10. századi férfi között. Ez az ötödfokú rokoni kapcsolat azt jelzi, hogy a magyarok már a honfoglalás előtt is jelen voltak a Dunántúlon, feltehetően a fejedelmi kíséret tagjaiként.
Rokoni szálak a Kárpát-medencén át
A kutatók az úgynevezett IBD-elemzés (Identical by Descent) segítségével azt is meg tudták vizsgálni, hogy az egyes emberek között milyen fokú rokonság állt fenn. Ennek köszönhetően sikerült kimutatni, hogy egyes családok tagjai akár több száz kilométerre is élhettek egymástól. Például a korábban említett Zalaváron élt honfoglaló férfi távoli rokonát az Alföldön temették el, ami azt jelzi, hogy a korabeli közösségek sokkal mozgékonyabbak és egymással összekapcsolódóbbak voltak, mint azt korábban gondoltuk.
A HUN-REN kutatása rávilágít, hogy a népvándorlás kori Kárpát-medencét nem különálló, egymást váltó népek lakták, hanem egymással párhuzamosan élő, rétegződő közösségek. Az avarok zártan éltek, a magyarok nyitottabbak voltak, az őslakosok pedig hosszú időn át megőrizték jelenlétüket: Mindannyian hozzájárultak ahhoz a kulturális és genetikai örökséghez, amelyből a mai lakosság is építkezik.
A kutatás teljes terjedelemben elérhető a Science Advances folyóiratban
Kiemelt kép forrása: Wikimedia Commons
Ez is érdekelhet:
