Kilenc napos tunéziai utazásomról szóló cikksorozat második részében az ország belsejének felfedezése kapcsán igyekszem hasznos információkkal és érdekes tapasztalataim leírásával szolgálni. Tunisz, Sidi Bou Said, Karthágó és Szúsza megtekintését követően a sivatag és annak gyöngyszemei várták érkezésem.

Korábbi kollégám javaslatára vettem fel még itthonról a kapcsolatot egy Petra nevezetű magyar hölggyel, aki Tunéziában él már hosszú évek, évtizedek óta és idegenvezetéssel foglalkozik. A hasznos tanácsot megfogadva sokat könnyített a helyzetemen, de arab országokban alapvető javaslatom – hacsak nem vagyunk igen járatosak az ország dolgaiban vagy van közvetlen ismerősünk – hogy nézzünk tapasztalt segítő után. Részben ezért is utaztam Tuniszból Szúszába, hogy a város megtekintése mellett becsatlakozhassak e magyar csoportnak szervezett buszos útba.

A nyílt szívvel való utazás egyik előnye, hogy az ember új arcokat ismer meg. Ilyenkor s ezekért a kapcsolódásokért mindig roppant hálás vagyok. Ezen a buszos körúton is egy házaspárral összebarátkozva azóta már idehaza, egy borozós hétvégét is eltöltöttünk együtt Tolcsván (északkelet-magyarországi borvidéken).

Az egyedül utazás előnye pedig többek között az is, hogy könnyebben beférkőzhetünk még úgynevezett utolsó helyekre, mondják: még egy ember mindig elfér.

2024 szeptember 15-ét írunk, gyorsan peregnek az események. Első megállónk El Djem. Ez, az időszámitásunk szerint 230-ban épült aréna az ókori Római Birodalom 3. legnagyobb amfiteátruma volt, majdnem akkora, mint a mindenki által jól ismert Colosseum. A 17. század végéig sérthetetlennek tarott építmény ma is szemet gyönyörködtető látvány és igazi, jó állapotban megmaradt grandiózus kuriózum (borítóképen).

Következő megállónk a bazársor – ahol finom kaktuszfügét fogyasztottam – megtekintése után Matmata. Nem csak egy, a kősivatagra széles rálátást engedő kilátópont helye ez, de a környékén található sziklákba vájt barlanglakásokban még mindig élnek emberek (igaz, már bevezetett árammal és nem úgy, mint régen), immáron főképp a turizmusból. Ebédszünettel folytatódott a nap, egy medencés szállodában helyi ételekből volt alkalmunk kóstolgatni.

Később olívabogyó-ültetvények mellett elhaladva, egy kávészünetet is beiktatva, a homoksivatag felé vettük az irányt. A napi program zárórésze volt a tevegelés, melyre – többek között annak kényelmetlensége miatt – úgy gondolom, nehéz volna rászokni, de egyszer kipróbálni érdemes. A dűnék között, berberek kísérete mellett sivatagi rókát is simogattunk és néhány sivatag rózsája (adenium obesum: egy különleges ásványi formáció, amely a sivatagi homok és a párolgás közös hatására alakul ki) is beszerzésre került. Nagyszerű fotók készültek, jó nap volt.

Sötétedésre értük el szállásunkat, egy ötcsillagos szállodát, melyben a vacsora igazi terülj-terülj asztalkám. Mivel jómagam a csoportban csak egy „utólag egyedül belibbenő személy” voltam, már csak az elnöki lakosztály volt szabad, így azt kaptam meg. Mondhatom, egyedi élmény. Lefekvés előtt úsztam még egyet a medencében és új barátaimmal kóstolgattuk az alkoholos kínálatot, ám a másnapi korai kelés okán relatíve hamar nyugovóra tértünk.

Még sötétben indultunk neki másnap hajnalban, hogy a napfelkeltét immáron Algéria határától 150 km-re tekinthessük meg egy sósivatagban. Különleges élmény a Chott el-Djerid nagy síkság közepén, ahogy a horizonton megjelenik a fényes égitest. Az ország déli területén több oázis is található, melyből egyet (Tamaghza), annak forrásával és lokalizált buja növényzetével mi is megcsodálhattunk kisebb túrázással egybekötve.

E hétfői délelőttön az előző napi és a ma reggeli buszozást dzsipekre cseréltük. A homoksivatag felé tartva még megálltunk egy kilátóponton, ahol egy különleges ízvilágú tea kóstolása mellett, fogva tartott sivatagi kígyót is láttunk. A dűnék között terepezve több hollywoodi filmbéli díszlet mellett haladtunk el, hogy aztán a fő attrakcióhoz érjünk.

Egy csodás panorámát nyújtó homokkőhegyet is megmászva útközben, végül a Star Wars-film híres sivatagi buckalakó jelenetének forgatási helyszínén kötöttünk ki; rajongóknak kifejezetten „must do”.

Kiérve a sivatagból, újra a bérelt nagy buszra pattantunk. Közös ebéd következett egy a semmi közepén elhelyezkedő, mégis meglepően puccos szálloda éttermében. Ezen étkezések a befizetett út részét képezték, ezúttal svédasztal helyett konkrét, egyszerű, elénk tett fogások formájában. Egy poros kisvárosban efféle elegáns, faragásokban, csillárokban és díszcsempézésben gazdag szálloda meglepő jelenség. Valószínűleg megélhetését elsősorban e szervezett buszos körutak turista tömegei biztosítják.

A több és különböző sivatagot is érintő, eseményekben gazdag, két napos országon belüli körutazás záróepizódja Al-Qayrawan megálló. Híres mecsetjének udvarába épp csak bekukkantani volt lehetőségem. Városfala, főtere és szőnyegkereskedései miatt is fontos település. Kis utcáin bóklászva, pár csomag sáfrány fillérekért történő vásárlásával nagyszerű üzletet kötöttem.

Miután a nagy buszról kisbuszokra oszlottunk és elbúcsúztam a csapat tagjaitól, sikerült megbeszélnem, hogy a kiindulási városom, Szúsza helyett Monastirban tegyenek ki, így eggyel előrébb voltam. A sofőr volt olyan kedves, hogy egészen az aznap útközben befoglalt hotelem bejáratáig vitt, ami talán nem is volt baj, mert este azért nem volt annyira bizalomgerjesztő a környék.

Ezt olvastad már? Tunézia szeptemberben – Tunisz, Karthágó és Szúsza – képgaléria

A tenger moraja megcsapta fülemet. Életemben annyiszor nem cseréltem szobát egy szálláson, mint itt aznap, első este. Hol a wifi jele nem ért el odáig, hol a csap folyatott, hol a WC nem működött, így a harmadik váltásra értem révbe egy a belső udvarra néző, kellemes, francia ágyas, medence parti szobában.

Végül a szálloda udvarán, pálmafák és éjjeli lámpák alatt, egy sör kíséretében elfogyasztottam halvacsorámat és mivel már későre járt, nyugovóra tértem. Tunéziai utazásomról szóló cikksorozatom harmadik, záró epizódjában legközelebb innen folytatom.