Tunéziai, 2024 szeptemberi, hátizsákos körutam, mostani, harmadik és egyben záró epizódjában is igyekszem Afrika e különleges szegletének érdekességeiről, látnivalóiról beszámolni. Monasztir, a helyi közlekedés, az arab kultúra és fürdők világa minden más kultúrkörből érkezőnek izgalmas megtapasztalás.

A sivatagi körút zárásaként Monasztir városában tetettem ki magam. Habár szállásom előző éjjel nem tűnt biztonságos környéken fekvőnek, nappali világosban minden sokkal szebbnek hatott. Reggelit kaptam a szálláson, az udvari medence mellett csodás tengeri kilátással. A homokos, közvetlen tengerpartra nyíló kertkapus kijáratot strázsa őrizte.

A városon belüli hosszabb távokat taxival, a többit gyalogszerrel tettem meg. Habib Bourguiba lovasszobra mellett elhaladva egy vízpart közeli kilátóponton is megálltam fényképezgetni, végül a Ribat (középkori iszlám erődítmény) mellett tetettem ki magam az autóból. Az igen jó állapotban megőrződött építmény tornyából szeles, de csodás kilátás nyílik a környékre.

Ezt követően benéztem a nagymecsetbe, majd a temetőn keresztül folytattam utamat. Majdnem minden országban teszek egy temetőlátogatást is. Kissé morbidnak tűnhet, ám azt gondolom a temetkezési kultúrából sokat lehet tanulni, arról nem is beszélve, hogy egyes sírhelyek nemcsak kifejezetten „építészeti esztétikumok”, de egy-egy ismert embert is rejthetnek.

Habib Bourguiba (Monasztir, 1903-2000) mauzóleuma (nagy méretű, díszes és önálló épület, amelyet fontos, gazdag vagy híres emberek holttestének elhelyezésére és emlékének őrzésére építenek) a város egyik éke. A habib arab eredetű kifejezés, kedves szeretett barátot jelent. Hagyományos írásban Burgiba a királyság (VIII. Mohamed) megdöntését követően Tunézia első köztársasági elnöke volt 1957-től 30 éven át. Bár utódja, Zín el-Ábidin ben Ali 1987-ben hivatalos funkciói ellátására alkalmatlannak minősítette és alkotmányi cikkely alapján távolították el, mai napig megkérdőjelezhetetlen a történelmi fontossága az országban és személye nagy becsnek örvend.

Innen az „I love Monastir” tábla mellett sétáltam ki egy a város szélén, egy kis félszigeten található régészeti lelőhelyre. Az ókori romokat nagy becsben ugyan nem tartják – el vannak hagyatva és hanyagolva – szabadon bejárható és érdemes a kikötőn keresztül megközelíteni, bejárni. Megtekintettem még a város központját (Medina) és jártam egyet a tengerparti sétányon, hogy aztán a városi gyalogtúrámat Bourguiba egykori elnöki palotájánál zárjam. Ez, akárcsak a környékbeli, betoncölöpökön álló nyaralók, mára enyészetté váltak, a területet hódítja vissza a természet.

Szabadon növő datolyapálmák alatt sétáltam hazáig, termésüket megkóstoltam, majd a naplementében merültem a tenger langyos habjaiba a hotelnél, mielőtt nyugovóra tértem. Szeptember 17-ét írtunk.

Másnap ébredés és reggeli után kimentem a buszpályaudvarra, legalábbis hívjuk így. Afrikai viszonyok között ne gondoljunk komoly építményre, vagy alapos szervezettségre, de pontos vagy hivatalos menetrendet se várjon senki. Türelmesen álltam a hosszú sorban, hogy a következő kisbusz miután megtelik, valamikor elinduljon. Mivel pontos információja senkinek nem volt, a sor meg hosszú, kiabáló és elégedetlenkedő emberekkel teli kanyargott a betonon, újra hasznát vehettem egyedüli európai hátizsákos utazó mivoltomnak. Egy kék ruhás fickó kicsalt a sorból, hogy ne kelljen a helyiekkel várakoznom. Hátra kísért a forgalomirányító irodába, megkérte a menetjegy árusokat, hogy adják ki nekem a tikettet. Jelezte ne aggódjak tovább, ő a következő induló járatra feltesz. Így is lett, az anyósülésen döcögtem vissza az ország fővárosa felé.

A nap ezzel nagyjából el is telt. Tuniszban már ismerős voltam úgy egy héttel korábbról. Szállásfoglalás után még sétáltam egyet a Souk (bazár, piac) sikátoraiban, megalkudtam pár portékára és elégedetten vonultam el éjszakára. A város éjjel mindig egy másik arcát mutatja, bár sok minden bezár akkorra, a fényeknek, az illatoknak és az elhaló nyüzsgésnek megvan a maga romantikus bája.

Utolsó teljes napomba több hasznos dolog is belefért. Meglátogattam például a Bardo Nemzeti Múzeumot (hatalmas római mozaikgyűjteményéről ismert, illetve egy Nobel-díj is közszemlére van téve folyosóján), egy autentikus kávézót, vásároltam utcai árusoktól (fűszer, gyümölcs, turmix, magok) és életemben először arab fürdőben, Hammam-ban is jártam. Nagy sztori volt, hogy már előtte megvásároltam az ehhez használható piperecuccokat (dörzsi kesztyű, bőrápoló, etc.) és több helyi is próbált segíteni nekem ide-oda kísérgetve, hogy a szerencsétlen nyugati turista (azaz én) ezt is kipróbálhassa alapon, nyitva lévő fürdőt találjon számomra. A világ szeme elől rejtett apró sikátorokon keresztül, függönyök mögé bújva akadtam végül egy helyre, ahol az őr szekrénnyel kínált és a bejáratra mutatott. Szerencsétlenkedésemet látva egy arab, aki épp idős apját öltöztetve készült távozni kérdezte meg, hogy segíthet-e valamiben. Mondatam igen, először vagyok, mit kell itt csinálni? Erre ő jó ízes arab akcentussal és széles vigyorral az arcán (de legalább angolul, ami azért Tunéziában nem volt mindig egyszerű):

„Oh my friend, this is the hammam, the place for men. You do what you want to do, you can be yourself here and enjoy life!”

…na hát így sétáltam be a kis fürdőgatyómban. Egyedül voltam bent, de így is különleges élmény volt ez a középkori mosodákat idéző kopott falú intézmény.

Fűszert és parfümöt (pontosabban illateszenciát) is érdemes az araboktól beszerezni. Ha ilyen országban járok, ahogy most is, mindig hozok magammal. Egyik belvárosi sétám alkalmával egy srác szegődött mellém, elvitt egy szőnyeg és egy cserépedény üzletbe, majd az édesapja parfümériájába; ott aztán megalkudtunk az öreggel. A fűszeresnél már visszajáró vendég voltam, testvérének fogadott, miután elismerte, hogy így még nem alkudott nála senki és ennyiért még nem adott ilyen csomagot senkinek. Feltételezhetnénk, hogy marketingszöveg, de tekintettel arra, hogy két nap alatt háromszor jártam az üzletben és jókora csörték után a végére bő 80 %-ot alkudtam a kívánt termék eredetileg megnevezett árából, elhiszem neki. Mondta, ilyet fehérembertől még nem látott, én meg mondtam, hogy idehaza is sales-es vagyok, alkukból élek…a keblére ölelt.

Este egy bárban még volt egy érdekes beszélgetésem egy fiatal, helyi egyetemista leányzóval, aki már többször próbált meg öngyilkosságot elkövetni szerelmi csalódások miatt. Ajánlottak egy éttermet is, ahol keleties élőzene mellett fogyasztottam el utolsó vacsorámat. Másnap, szeptember 20-án repülőre szálltam és hazatértem Budapestre (szintén egy átszállással, akkor épp a Duna áradását is megcsodálva fentről).

Ezt olvastad már? Hátizsákkal Délkelet-Afrikában – Tanzánia kincsei

Bár mindig van, ami kimarad, hiányérzet nélkül hagytam magam mögött az országot, úgy érezve, hogy ebben a kilenc napban sikerült kihoznom belőle, amit szerettem volna. Visszatérést mostanában nem tervezek, de – pláne ha valaki érdeklődik egy kicsit talán lazább, arab kultúrvilág iránt – mindenkinek jó szívvel ajánlom az országot.

Köszönöm, hogy ismét velem tartott a kedves olvasó, remélem hasznosnak és érdekesnek találtad legújabb utazós cikkemet, cikksorozatomat is erről az afrikai gyöngyszemről, Tunéziáról!