A mai napon elsősorban a kivégzett hős tábornokokra és Batthyány Lajos miniszterelnökre, valamint a szabadságharc megannyi börtönbe zárt, hátrányt szenvedett áldozatára emlékezünk. De miért veszítettünk 1849-ben? Nyerhettünk volna? Ekkora történelmi távlatból talán ilyen – történelmietlennek ható – kérdéseket is érdemes lehet feltenni főleg annak fényében, hogy korábbi szabadságharcaink milyen eredményekkel jártak.
Előnyös egyességek a Habsburgokkal
Bocskai István a hajdúk élén verte meg és kényszerítette előnyös békére Bécset 1606-ban, egy évszázaddal később pedig a Rákóczi-szabadságharc ért el teljes amnesztiát és a rendi jogok érvényesülését, a magyar alkotmány bebetonozását a szatmári békében, ami alapjául szolgált az 1820-as években elkezdődött reformkornak is.
1849-et nem zárta le békeszerződés, de még fegyverszünet sem. Világosnál letettük a fegyvert, mégpedig a Habsburg-dinasztia érdekeinek megfelelően, feltétel nélkül. Ez pedig jelentős különbség volt az előző szabadságharcokhoz képest és nem adott sok reményt az augusztus második felétől börtönben, fogságban lévő volt (had)vezéreknek.
Bár Rákóczi kurucai visszaszorultak az ország északkeleti szegletébe 1711 elejére, a Habsburg-udvarban – pl. London aktív ráhatására – a megegyzéspárti hangok kerekedtek felül. Ráadásul főtárgyalójuk is egy magyar főnemes, a Trencsénnél végső győzelmet arató gr. Pálffy János volt, aki Rákóczi seregeinek első legyőzőjével, gr. Károlyi Sándorral egyezett meg.
Habsburg álmok Európa egyesítésére
1849 nyarán semmilyen egyezkedés nem folyt. A hazánkra bécsi hívásra betörő cári csapatoknak 200.000 pihent, jól felszerelt katonája volt (további utánpótlással a közeli orosz tartományokban), a Nyugatról támadó Haynaunak pedig mintegy 160-170.000 katonája. Velük szemben csupán 150.000 főnyi honvéd haderő. És semmilyen tárgyalás nem folyt közöttük.
A Habsburg vezetés előtt egy olyan központosított birodalom képe lebegett, amely képes egyesíteni a forrongó Németországtól kezdve egészen a szerb és román területekig az összes közép-európai államot európai hegemón szerepre téve ezzel szert és még a nagyhatalom poroszokat is beolvasztva e konglometárumba. Ezért Bécsben nem volt békepárt, nem volt hang, amely azt mondta volna, hogy a magyarokat nem leverni kellene, hanem megegyezni Kossuthékkal.
Ezért döntött az 1848 decemberében hatalomra jutott Ferenc Józseg a cár csapatainak behívása mellett miközben mindenki pontosan tudta mekkora blamázs ez a Habsburg Birodalomnak.
Külföldi segítségben reménykedhetett a magyar szabadságharc
A magyar szabadságharcnak egyetlen esélye lehetett volna, ha eléri a külföld hathatós támogatását és elismerését. Ezt szolgálta a Függetlenségi Nyilatkozat és a Habsburg-ház trónfosztása is, ám mind Párizs, mind pedig London néma maradt ezúttal. Pontosabban jó szón és rokonszenven kívül semmilyen támogatást nem adtak, sőt, abban voltak érdekeltek, hogy a Habsburg Birodalom rendje mihamarabb helyreálljon és ezáltal Bécs képes legyen gátat szabni Moszkva hatalmi nyomulásának a szláv népek körében és a Balkánon egyaránt.
Olyan kis, ám kevésbé jelentős államok, mint Velence ugyan biztosították támogatásukról a magyar szabadságharcot, ám ez az adott helyzetben nem sokat nyomott a latban. Mint ahogyan az Egyesült Államok elismerése sem, ráadásul Washington követe már a fegyverletétel után érkezett a térségbe.
További történelmi témájú cikkeinkért kattints.
Lehetett volna “jobban csinálni”?
Mit tehettek volna Kossuthék jobban? Kevesek számára ismert, ám tény, hogy a magyar honvédsereget nem csupán a betörő orosz és osztrák csapatok, hanem egyes vidékeken a nemzetiségi lázadások is lekötötték. Ezek közül a legjelentősebb talán a szerb népfelkelés volt, amely Szerbiából folyamatosan utánpótlást kapott, emellett Bécs és a császárhű csapatok támogatását is élvezte, így jelentős magyar erőket volt képest lekötni.
A magyar komrány úgy képzelte, a nemzetiségeknek tökéletesen elég lesz, ha megkapják a polgári szabadságjogok teljességét, így szabadon versenyezhetnek úgy politikailag, mint gazdaságilag. A területi autonómia ismeretlen volt a magyar uralkodó osztály számára, a román-magyar viszonyt ráadásul a teljeskörű jobbágyfelszabadítás erdélyi elmaradása is mérgezte.
Bár Kossuth az utolsó pillanatban, 1849 júliusában képes volt ezen felülemelkedni és megegyzést kötni Nicolae Balcescuval, amiben alapszinten nyelvi és vallási jogokat biztosított a románság számára, mindez már nem tudta megmenteni a szabadságharcot.
Miért álltak ilyen kegyetlen bosszút rajtunk?
Bár maguk az oroszok is méltányosabb bánásmódot szerettek volna a fegyvert letevő honvédtisztekkel szemben, a császáriak a fent vázolt, központosító és európai hegemón birodalmat építő vágyaikat követve a teljes magyar vezetőréteg “likvidálása” mellett döntöttek. Úgy gondolták, a börtön az 1840-es években sem oldott meg semmit, hiába ítélték el Kossuthot vagy Wesselényit, előbbi még a rácsok mögött is tovább erősödött. Egyedül Görgei Artúr, a szabadságharc sikert sikerre halmozó tábornoka volt kivétel, akit utána Kossuth rendkívül igazságtalanul bűnbakká tett.
- Olvasd el a részleteket cikkünkben: 177 éve tettük le a fegyvert az oroszok előtt: lett volna esély a szabadságharc folytatására?
1849. október 6-án, a bécsi forradalom első évfordulóján így kötél és golyó által haltak hősi halált az aradi tizenhármak, a nyelvújító Kazinczy Ferenc fia, Lajos, és az első országgyűlésnek felelős magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos is. Rajtuk kívül százakra tehető a további kivégzettek száma, miközben ennél is többen szenvedtek hosszabb-rövidebb ideig börtönbüntetést vagy kényszerültek emigrációba.
A Habsburg Birodalomnak még két évtized, számos katonai és politikai vereség kellett ahhoz, hogy belássák, hegemón szerepbe képtelenek jutni Európában és csupán akkor van esélyük megtartani nagyhatalmi szerepüket, ha legalább is duálissá teszik birodalmukat és kiegyeznek a legnagyobb államalkotó nemzettel, a magyarsággal. Erre került sor 1867-ben, amikor az 1849-ben még távollétében halálra ítélt gr. Andrássy Gyula helyezhette miniszterelnökként a koronát a halálos ítélet aláírójának, Ferenc Józsefnek a fejére.
Source: