Fiume Szabadállam, ahol hivatalos nyelvvé tették a magyart
A magyar nyelv azok közé a nyelvek közé tartozik, amelyeket hivatalos nyelvként egyetlen állam használ. Ez azonban nem volt mindig így. Meglepő módon még a 20. században is létezett egy kérészéletű állam, amelyik hivatalos nyelvként használta a magyart. Ez az ország Fiume Szabadállam volt, amelyet még a nagyhatalmak is elismertek. Azonban a kikötővárosra és térségére korlátozódó államra mind Olaszország, mind pedig a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, későbbi nevén Jugoszlávia is igényt tartott, ami megpecsételte a sorsát.
Fiume magyar kikötőből problémává válik
Fiume 1776-ban lett a Magyar Királyság része, 1779-től pedig ún. corpus separatumként tartozott a magyar korona alá. (Ez azt jelentette, hogy önálló egységként, nem pedig pl. a Horvát Királyság részeként lett a Magyar Korona tagja). A város virágkora a 19. század második felében következett, amikor a kikötői mivoltának köszönhetően számos ipari és infrastrukturális beruházást hajtottak végre. A lakosság növekedése némileg módosította az etnikai arányokat. Az 1910. évi népszámlálás szerint 24 ezer olasz, 13 horvát, 6500 magyar és kb. kétezer német ajkú lakos élt itt. (Kádár János is Fiume szülötte volt).
Fiume város térképei 1890-ből (Wikipédia)
Az első világháború a város életében is döntő változásokat okozott. Bár a hadiipar megrendeléseket is biztosított, az antant tengeri blokádja következtében a Fiume felvirágzását biztosító tengeri kereskedelem szinte teljes egészében megszűnt. A helyzetet csak súlyosbította, amikor Olaszország 1915-ben hadat üzent a központi hatalmaknak. A hatóságok és az olasz lakosság között feszültté vált a viszony, többeket internáltak. A háborús összeomlás napjaiban, 1918. október 23-án az itt állomásozó horvát csapatok fellázadtak és átmenetileg Fiume a kezükre került. A felkelést azonban még sikerült legyőzni. Az osztrák-magyar hatóságok azonban nem sokkal később elhagyták a várost.
Fiume azonban mind a győztes olaszok, mind a szintén győztes szerbek terveiben is szerepelt. Utóbbi megalakította az egykori osztrák és magyar korona uralma alá tartozó területekből álló Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot, a későbbi Jugoszláviát. Október 29-én az új horvát polgármester jelentette ve a város csatlakozását a délszláv államhoz, október 30-án pedig a helyi olasz nemzeti tanács deklarálta, hogy a város Olaszországhoz tartozik.
Fiume, az olasz kormányzóságból önálló állam
Ezt követően az, hogy éppen kinek a kezén volt a város, némileg kaotikussá vált. Az antant csapatok 1918 novemberében érkeztek Fiumébe, de elsősorban az olaszok maradtak nyeregben, hiszen az ő haditengerészetük volt legközelebb. A legfőbb gondot az jelentette, hogy az antant hatalmak nem tisztázták, hogy kihez tartozzon a város. Wilson amerikai elnök még azt is felvetette, hogy Fiume váljon szabad várossá és legyen az alakulófélben lévő Népszövetség központja.
1919. szeptember 10-én kötötték meg a saint-germaini békét Ausztriával, ami lényegében kimondta az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását. Szeptember 12-én aztán Gabriele D’Annunzio 2600 főre rúgó szabadcsapatával egyszerűen elfoglalta Fiume városát. Tette mindezt azért, mert úgy ítélte meg, hogy az olasz kormány nem fordít megfelelő energiát arra, hogy minél több, történelmileg Olaszországnak járó területet szerezzen meg. (A római kormányt valóban bosszantotta a lépés, mert be akarták tartani a saint-germaini béke intézkedéseit, vissza is utasították D’Annunzio javaslatát az egyoldalú annexióra).
D’Annunzio egy új államot alapított Carnarói Olasz Kormányzóság néven. Ezt az államot nem ismerte el senki, noha saját alkotmánya, intézményei voltak. Az államkezdemény sorsa azonban eleve a két érintett ország magatartásától függött. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, különösen az Egyesült Államok támogatásának köszönhetően, tárgyalóasztalhoz tudta ültetni Olaszországot és a két állam végül 1920. november 12-én megkötötte a rapallói egyezményt. Ebben lényegében felosztották az egykori osztrák-magyar tengermelléket egymás között, kivéve Fiume városát, amelyet szabad államnak ismertek el és mindkét fél garantálta a függetlenségét.
D’Annunzio nem ismerte el az egyezséget és hadat üzent Olaszországnak. Az olasz hadsereg 1920. december 24-én, a “véres karácsony” napján megtámadta Fiumét. Néhány napos heves ellenállást követően D’Annunzio megadta magát. A város és környező területe Fiume Szabadállam néven önállóvá vált.
A hivatalosan is magyar nyelvű állam rövid élete
A kicsiny államban a hivatalos nyelv az olasz és a horvát mellett a magyar nyelv lett, aminek elsősorban az volt az oka, hogy a közigazgatásban meglévő gyakorlatokat folytatni tudják. Ennek ellenére a magyar lakosság aránya már ebben az időszakban is csökkenésnek indult. Fiume első választását a Riccardo Zanella vezette Autonóm Párt nyerte meg. (Érdekesség, hogy rövid ideig az első világháború előtt a városi Kossuth-párt vezetője is volt). Legnagyobb ellenfelének az olaszbarát Nemzeti Blokk bizonyult.
Riccardo Zanella (Wikipédia)
Az államnak 1921-ben sikerült elnyernie az Egyesült Államok, Franciaország és Nagy-Britannia elismerését. A Népszövetségnek is tagjává vált, elismert országként. Ennek ellenére a Szabadállam élete sosem jutott igazán nyugvópontra. Több alkalommal történt olasz katonai beavatkozás, néhány hónapig még D’Annunzio hívei is megszállva tartották a város egy részét. Zanella kormányát végül 1922 márciusában egy puccs döntötte meg. A puccs végrehajtói megkérték az olasz kormányt, hogy tegyen rendet Fiumében. Mivel akkor már Benito Mussolini irányította Olaszországot, ezt készségesen meg is tették. Az állam lényegében olasz ellenőrzés alá került.
Fiume és Sušak határa a két világháború között (Wikipédia)
A helyzetet azonban rendezni kellett diplomáciailag is. 1924. január 27-én végül Olaszország megkötötte a római egyezményt a délszláv állammal. Ennek értelmében Fiume az olasz állam, a közeli Sušak kikötője pedig a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett. Az elűzött Zanella végig Fiume törvényes miniszterelnökének tekintette magát. A második világháborút követően kísérletet tett arra, hogy Fiumét ismét elismertesse és ENSZ-taggá nyilvánítsa, de a nagyhatalmak nem léptek fel Tito ellen, akinek a csapatai véres csata árán űzték ki a németeket 1945 májusában.
