Vajon csak nőgyűlölő lehet, aki nem támogatja az Isztambuli Egyezményt? Nézzük meg közelebbről a támogatók és az ellenzők érveit!

Bombaként robbant be a magyar közéletbe Magyar Péter csütörtöki bejelentése, amellyel minden bizonnyal volt feleségével folytatott kommentharcára is igyekszik reagálni: egy nővédelmi javaslatcsomag keretében a Tisza kezdeményezi az Isztambuli Egyezmény ratifikációját.

Az ügy több mint egy évtizede napirenden van: a Fidesz-kormányzat 2014-ben aláírta, de aztán nem ratifikálta az egyezményt, 2020-ban pedig az Országgyűlés még egy politikai nyilatkozatban is elutasította annak elfogadását.

De hogy tud ilyen komoly politikai vita kialakulni egy olyan kérdésben, amelyben szinte teljes a társadalmi konszenzus? Ilyen sokan lennének, akik szerint nem fontos a nők védelme, sőt, kifejezetten tiltakoznak is ellene?

A helyzet természetesen ezúttal sem ilyen egyszerű.

Miért lehet fontos az Isztambuli Egyezmény a nők védelmében?

Az Isztambuli Egyezmény alapvető célja a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzése, az áldozatok védelme és az elkövetők felelősségre vonása. Erre pedig bizony hazánkban is szükség van, ahogy ezt sajnos számtalan hír alátámasztja.

A megállapodás egyik legfontosabb előnye, hogy átfogó rendszert kíván létrehozni az áldozatok megsegítésére és támogatására. Menedékhelyeket, segélyvonalakat, jogi segítségnyújtást és hatékonyabb hatósági fellépést szorgalmaz. Külön figyelmet fordít azokra a nőkre, akik anyagi vagy családi kiszolgáltatottságuk miatt nehezen – vagy sehogyan sem – tudnak kilépni egy bántalmazó kapcsolatból.

A ratifikáció támogatói szerint a nemzetközi kötelezettségvállalás erősítheti az áldozatvédelem intézményes garanciáit, és számonkérhetőbbé teheti az állami fellépést. És a nők testi-lelki épségének és emberi méltóságának védelme keresztény szempontból is fontos érték: nyilvánvaló, hogy a családon belüli erőszak semmilyen körülmények között nem igazolható.

Ugyanakkor fontos látni azt is, hogy az Isztambuli Egyezmény ratifikációja önmagában még nem garantálja a nők tényleges védelmét. Ehhez működő krízisközpontokra, megfelelő finanszírozásra, felkészült rendőrségre és hatékony igazságszolgáltatásra is szükség van. Vagyis a kérdés nemcsak az, hogy Magyarország csatlakozik-e az egyezményhez, hanem az is, hogy a vállalt kötelezettségekből mennyi valósul meg a gyakorlatban.

De miért aggódnak a kritikusok?

Fontos leszögezni: fentieknek megfelelően a ratifikációval kapcsolatos ellenérvek döntő többsége nem az áldozatok védelmének célját vitatja, hanem az egyezmény mögött álló társadalmi és világnézeti megközelítést.

Erre a legklasszikusabb példa talán az, hogy a dokumentum használja a társadalmi nem, vagyis a gender fogalmát, amelyet a társadalom által kialakított, a nőkhöz és férfiakhoz kapcsolódó szerepek és viselkedési minták összességeként határoz meg. A hagyományos keresztény emberkép ezzel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy a férfi és a nő nem pusztán társadalmi szerep, hanem a teremtett emberi természet része, azaz biológiai szükségszerűség.

A kritikusok ezért attól tartanak, hogy az egyezmény szemlélete hosszabb távon ütközhet a hagyományos családfelfogással és a keresztény nevelési elvekkel.

Az oktatás kérdése szintén érzékeny pont. Az egyezmény előírja a nemi sztereotípiák lebontását és a férfiak, illetve nők közötti egyenlőség oktatásban való megjelenítését. Ez a cél természetesen szintén üdvözlendő, azonban a javaslat ellenzői felvetik, hogy a nemi sztereotípiák lebontására irányuló oktatási és szemléletformáló programok valójában a hagyományos családi szerepeket – például az anyaság és az apaság sajátos jelentőségét – is elavult társadalmi mintaként kezelhetik.

Szerintük fontos különbséget tenni a nők alárendeltségét fenntartó káros előítéletek felszámolása és a férfiak, illetve nők közötti természetes különbségek, valamint a hagyományos családi értékek tiszteletben tartása között.

Választani kell a nők védelme és a keresztény értékek között?

Az Isztambuli Egyezmény körüli vita jól mutatja, hogy milyen könnyen szembe lehet állítani két, alapvetően egyaránt pozitív értéket: a nők védelmét és a hagyományos értékek tiszteletben tartását. Pedig a bántalmazott nők megsegítése és az emberi méltóság tisztelete a keresztény erkölcsi tanításnak is alapvető eleme.

A következő időszak fontos kérdése az lesz, hogy a Magyar Péter vezette kormány miként valósítja meg a ratifikációs szándékot, és milyen módon kezeli az egyezmény világnézeti szempontból vitatott rendelkezéseit. A vita tehát korántsem ért véget, sőt, talán csak most kezdődik igazán.

Kiemelt kép: depositphotos.com